Bach virágterápia 2.

Szerző: | Már 20, 2019 | Bach-virágterápia

A Bach virágterápia 2.

A Bach virágterápia egy angol orvos, Edward Bach nevéhez fűződik, aki 1886-ban született az angliai Moseley-ben, egy rézöntő család gyermekeként. Egészen fiatalon kialakult benne a vágy, hogy segíthessen az embereken, és megfigyeléseket gyűjtött a testi betegségekről, és az azokhoz kapcsolódó lelki konfliktusokról az általa ismert munkások körében. Sokáig vívódott, hogy teológusnak vagy orvosnak tanuljon, és végül az orvosi tanulmányok mellett döntött. Tanulmányai után a gyakorlati idejét kórházi baleseti sebészeten, majd a bakteriológiai és immunológiai osztályon töltötte. Ez idő alatt már kutatni kezdte az egyes betegségek okait, és már ekkor összefüggéseket fedezett fel az emberi bélben lévő specifikus baktériumtörzsek és krónikus kórjelenségek között. Ez azért nagyon nagy eredmény, mert ezeket az összefüggéseket ismét csak most kezdték el vizsgálni és felfedezni – egyáltalán komolyabban venni – korunk kutató orvosai.

Edward Bach egészsége azonban 31 éves korában megromlott, rosszindulatú tumort távolítottak el a lépéből, és az orvosok 3 hónapot jósoltak neki. Ő azonban túlélte ezt a krízist, erősen sarkallta az a vágy, hogy befejezhesse kutatásait. Felépült, tovább kutatott, és az általa vizsgált kórjelenségek, betegségek mellé kidolgozta az un. kedélyszimptómákat, vagyis minden betegségtípus, és az ahhoz kapcsolódó baktériumcsoport mellé egy jellemző lelki állapotot rendelt. Londonban laboratóriumot és rendelőt is nyitott, tovább figyelte a különböző megbetegedéseknél a pszichikus komponenseket, vagyis azt vizsgálta, hogy a hasonló betegségekben szenvedő emberek természetében, lelkiállapotában, személyiségében milyen hasonló vonások vannak? Megfigyelte, hogy az emberek mindegyike valamelyik lelki személyiségtípusba sorolható, és kutatta, hogy az azonos csoportba tartozó emberek mindenfajta kórjelenségre azonos vagy nagyon hasonló módon reagálnak-e? Végül, orvosi karrierje csúcsán eladta londoni rendelőjét és laboratóriumát, azért, hogy magát teljes mértékben a különböző személyiségtípusok tanulmányozásának és a specifikusan gyógyító növények felkutatásának szentelje. Olyan növényeket keres, amelyek képesek az ember negatív érzelmi állapotait, reakciómintáit pozitív magatartásmintákká alakítani, visszaállítani a személyiség, a lélek harmóniáját, és ezáltal képesek meggyógyítani a betegségeket. Munkája eredményeként 38 féle gyógyító növényt fedezett fel, ezekből az általa kidolgozott módszerrel virágeszenciát készített, és ezeket a lehető legalacsonyabb áron tette elérhetővé, annak érdekében, hogy mindenki képes legyen önmagát gyógyítani.

Következő cikkemben a virágeszenciák működéséről, hatásmódjáról írok egy keveset.

 

 

Bach virágterápia

Szerző: | jan 16, 2019 | Bach-virágterápia

A Bach-virágterápia

Évekkel ezelőtt felmerült bennem, hogy elkezdek tanulni a gyógynövényekről. Nem hiszek a gyógyszeriparban, gyógyszert csak akkor vennék be, vagy adnék a gyerekeimnek, hogyha igazán nincs más lehetőség. Szóval elkezdtem gyógynövénytant tanulni, és boldoggá tett az a tudat, hogy most már igazán tudni fogom, hogy mit is jelent az, hogy „fűben-fában orvosság”. És valóban, újra és újra rácsodálkoztam, hogy természet olyan, mint egy okos mérnök, és körültekintő anya: minden problémára kínál olyan növényt, fűt, fát, virágot, amelynek a hatóanyagai pozitívan tudják befolyásolni az adott tüneteket, betegség okokat.

Azt is tudtam, hogy az ember által megélt nehéz pillanatok, stresszes helyzetek bizony nyomot hagynak a lelkünkben, és akkor még csak az ez életbeli megélésekről beszélünk. Ha pedig sokáig vagyunk kitéve olyan élethelyzetnek, ami így-vagy úgy, de rosszul érint minket, az bizony hatással van a fizikai állapotunkra, a testünk működésére. Tehát a negatív érzelmi- és gondolati állapotok megterhelnek minket, és idővel nyomot hagynak az egészségi állapotunkon is. Az allergiák, ételérzékenységek például tipikusan ilyen okokra vezethetőek vissza. De nem kell kifejezetten már megnyilvánult tüneteket keresnünk, terhelt érzelmi állapot az is, ha én állandóan rohanok, háztartás, munka, gyerekek, és úgy érzem, nem végzek el annyit, amennyit szerettem volna. Nem tudok addig leülni olvasni, amíg nincs rend, és nincs kiporszívózva (így mondjuk nem is igen jut időm olvasgatni), mert a folyamat minden nap kezdődik elölről. Egyensúlyhiányra utal az is, ha leülök tanulni a gyerekemmel, és sürgetem őt, vagy, ahogy Viki mondja: „rámorgolódok”. Vagy a nap végén, amikor a gyerekeket sikerült lefektetnem, és még rendet is raktam a konyhában, leülök a csöndes lakásban a kanapéra, hulla fáradt vagyok, és mégis úgy érzem, hogy nem csináltam semmit.

Olyan is előfordul, hogy felriadok, mert rosszat álmodtam, vagy a gyermekem jön át éjjel, hogy rosszat álmodott. Vagy nagyon izgul az előadása előtt, és retteg egész nap, amikor oltást kapnak az iskolában. Nehéz helyzet az is, amikor az iskolától, felvételire készüléstől, vizsgaidőszaktól kimerülnek a gyerekek, vagy úgy érzik, valamelyik tantárgyból nem olyan jók, és belül félnek tőle.

Szóval sokféle élethelyzet, sokféle érzelmi állapottal. Ha lehetne, megszabadulnánk tőlük? Na igen, mondjuk, de az élethelyzet nem változik egyhamar… Bár lenne olyan természetes gyógymód, amely képes elsimítani ezeket az állapotokat, az érzelmeket, a gondolatokat…

Hát nagyjából itt tartottam az elmélkedésben, amikor a gyógynövénytan tanfolyam után ráleltem a Bach-virágterápiára. Ebben a terápiában ugyanis virágokkal gyógyítunk, kizárólag természetes „anyagokkal”, és bizony mindenféle nehéz érzelmi állapotnak, vagy mentális túlterheltségnek megvan a virág párja, ami képes elsimítani, megszüntetni, pozitívba fordítani az adott negatív állapotot. Félelem, szorongás, önbizalomhiány, türelmetlenség, akaratosság, harag, szomorúság, uralkodási hajlam, fásultság, kimerültség  – és még hosszasan sorolhatnám – mindre találunk gyógyírt a virágeszenciák között. Negatív mellékhatások nélkül.

A következő írásomban elmesélem, hogy ki találta ki és hogyan működik ez a gyönyörű gyógymód.

Anyukáknak – Hidd el, hogy lehet változtatni!

Szerző: | Már 28, 2018 | kapcsolatok gyógyítása

Mostanában sokat hallottam ismerős anyukáktól, hogy gondjuk akadt a gyermekeikkel. Az óvodás szemtelen és visszabeszél, a kiskamasz dühöng és sorra hozza haza az intőket, az iskolás kislány nem működik együtt a családdal a reggeli készülődésnél, és ezért rendre elkésik a család, az eddig jó tanuló kislány tanulmányi eredménye leromlott, és úgy tűnik, nem érdekli semmi, a testvérek hátul annyit veszekednek az autóban, hogy képtelenség velük hosszabb útra menni. Ezeket a családokat személyesen is ismerem, hosszú évek óta, és tudom, hogy az édesanyák odaadó és gondoskodó, lelkiismeretes anyukák, az apukák tisztességes, családfenntartó, keményen dolgozó apukák, szép, összetartó családok. És mégis gondok vannak, kisebbek – nagyobbak, de igazából úgy látom, amennyit ezek az édesanyák dolgoznak a családjukért, ennek nem kéne így lennie. És igen, ezek a gondok nem egyediek, sokszor hallom ezeket, ilyen vagy olyan formában. Fáradt anyukáktól, akik eleinte dühösnek, aztán elkeseredettnek és tehetetlennek érzik magukat amiatt, hogy próbálták megoldani a helyzetet, de nem vezetett eredményre. „Mindent megadtam, amire szüksége volt, beszéltem vele, megbüntettem, szigorú voltam, megint beszéltem vele, és még sincs eredménye…” Hát igen, és sejthető, hogy ha nem sikerül javítani a helyzeten, akkor bizony rosszabb lesz, és évek múlva még nagyobbak lesznek a nehézségek. Ezek sajnos tények és tendenciák.

Akkor mégis mit lehet tenni? Hát először is ne keseredjünk el, ne adjuk fel, és fontos: ne hagyjuk rá! Ha rászánjuk magunkat, és foglalkozunk a témával, a pozitív változás garantált. Ezt tudom, mert nap mint nap gyakorlom. A másik ok, amiért legyünk bizakodóak, az az, hogy nincs még egy olyan kapcsolat a Földön, mint amilyen az anya és gyereke közt van. Szeretjük a gyerekünket? Igen. És mindig szeretni fogjuk. Ennek a kapcsolatnak az alapja egy láthatatlan lelki kötelék, a legtisztább, legönzetlenebb szeretet. Ezt lehet, hogy a gondok hatására most nem így látjuk, de tudni kell, hogy ez az alap ott van, létezik, és működésbe hozható. Ez a kapcsolat csak köztünk és a gyerekeink között van, egyedi, egyetlen, amivel igenis hegyeket lehet megmozgatni és csodákat lehet elérni. Szóval, légy bizakodó, mert erre alapozva sok szép dolgot el lehet érni!

Szóval akkor, mit is tehetünk?

Az első és legfontosabb, hogy tiszteljük a gyerekünket. Úgy teljes szívből. Aztán legyünk példák abban, amiben szeretnénk, ha másképp teljesítene. Értessük meg vele, hogy szeretjük. Értsük meg a lelkivilágát és az érzelmeit. Értsük meg és fogadjuk el. Aztán értessük meg vele a mi érzelmeinket, és érjük el, hogy ezeket tartsa tiszteletben. Tartson minket tiszteletben. Legyen hálás… És még lenne néhány szabály, amit sorolhatnék, de pusztán felsorolni nem érdemes, mert ezekkel így vagy úgy, de már mindenki próbálkozott, és lehet, hogy úgy ítéli meg, hogy nem tudott eredményt elérni. A következő hetekben ezekről fogok majd írni egy pár sort, példákkal és történetekkel, hogy látni lehessen, hogy csak egy picit kell másképp csinálni, és, hogy helyes módszerekkel és hozzáállással minden szépen működhet, működik.

Kicsikből nagyok

Szerző: | Már 28, 2018 | tinik

Vajon tényleg gyorsan megnőnek a gyerekek? Hát, méretre igen. Édesanyám mondta régen, amikor szépen felöltözve elé álltam, hogy „olyan hosszú lettél”. És valóban , olyan gyorsan nőnek a gyerekeink, néhány napja még az oviban kötöttem a cipőjüket, ma meg már kis tinédzserek és bizony egyre többet tollászkodnak a tükör előtt. A nagyobbik lányom most akkora cipőt kezd hordani, mint az enyém (na, ilyenkor döbben meg komolyan az anya, hogy úristen, ez a gyerek tényleg nagyon nő…). Már nem kell nekem megkötni a cipőjüket és nem én fürdetem őket este, és amit én veszek ruhát, az nem biztos, hogy megfelel az ízlésüknek, és egyre határozottabb véleményük van a dolgokról, és egyedül mennek biciklizni a barátnőjükkel… Másik oldalról pedig nekünk szülőknek felszabadul egy kis időnk és energiánk, mert már nem igényelnek állandó szoros felügyeletet, és be tudnak segíteni a házimunkában, és ha jól érzik magukat a családban akkor nagyon együttműködőek és megértőek. Na igen, ez a kulcs kérdés, hogy jól érzik-e magukat a családban, és együttműködőek-e? Nálunk ez szerencsére így van, és azt tudom mondani, hogy mindazok a problémák, amiket olvasni-hallani lehet a tinédzser korról – vagy látok ismerősöknél – azok nálunk vagy meg sem jelentek, vagy nagyon könnyen kezelhetőek, és nem billentik ki sem a gyerekeket sem a környezetüket.

Mi kell ehhez? A legfontosabb, amit szem előtt kell tartani, az, hogy hiába nőtt meg a gyerek, ő még nem nagy. Nem felnőtt. Még nem alakult ki teljesen, még nem érett meg a személyisége. Sőt, most fejlődik csak igazán. Kilenc-tíz éves kortól kezdve indul be igazán ez a folyamat, amikor a gyerekünk a saját veleszületett készségeit és a családban tanult leckéket felhasználva elkezdi önállóan megoldani az életének különböző helyzeteit, kezeli emberi kapcsolatait és az iskolában és más közösségekben megjelenő szituációkat. És ez az a korszak, amikor a családi kapcsolatok úgy tűnik, háttérbe szorulnak a közösség formáló erejéhez képest (például ilyen helyzet, amikor az osztálytársai véleménye jobban számít abban, hogy mit vegyen fel, mint a szülőké). Ilyenkor sok olyan dolog történhet, amiről a szülő nem szerez tudomást, és ami nincs jó hatással sem a gyerekre, sem a gyerek-szülő kapcsolatra. A szülők sokszor látják úgy, hogy a gyerekük megnőtt, hiszen valóban nagy lett, tudatosabbnak, határozottabbnak látszik. Ha nagyobb, többet is várunk el tőle. És pont itt szoktuk azt a hibát elkövetni, ami aztán egy lavinát indít el. Valóban, bizonyos területeken többet várhatunk el tőlük: öltözzön fel egyedül, tartsa rendben a szobáját, pakolja ki a mosogatógépet, ha megkérjük. De ennyi. A hiba ott van, ha hozzáállásban, felelősség vállalásban is többet várunk tőle, mint egy gyerektől, és igazából észre sem vesszük, fel sem merül bennünk, hogy ez nem jó. „Miért nem csináltad meg a leckéd, miért kell a szünet utolsó napjának estéjére hagyni? Pedig én hányszor kérdeztelek?” „Nem gondoltad, hogy ha pörgeted azt a pórázt magad körül, akkor előbb-utóbb fejbe fogod verni a húgodat?” „Miért nem figyelsz oda a cuccaidra, mindig ott felejtesz valamit!” „Ne legyél már megsértődve, ennyi idősen már nem így kellene viselkedni.”

És egyébként tényleg nem gondol a leckére az utolsó pillanatig, és nem gondolja át a cselekedetének lehetséges következményeit, és valójában még mindig csak egy dologra tud figyelni igazán. A kisgyerekek ugyanis a jelenben élnek, belemerülnek a pillanatba, és nem gondolkodnak a jövőn, épp ezért nem is tudnak készülni rá. Egy dologra tudnak figyelni, és ha az adott pillanatban az nem az edzőruha összeszedése, akkor bizony a ruha menthetetlenül ott marad. Egy büntetőjog területén készült tanulmány szerint a belátási képességünk is csak 18-20 éves koruk körül alakul ki igazán, így igazából eddig nem is vagyunk képesek tetteink következményeit minden helyzetben előre látni. Tehát fontos, hogy amikor hozzájuk beszélünk, elvárásainkat minden esetben igazítsuk az ő szintjükhöz. A felnőtt elvárásokkal ugyanis nem feltétlenül tudnak lépést tartani a kis tinédzserek, növekedésük mértékét ugyanis nem követi ilyen gyors ütemben érzelmi és mentális fejlődésük. Ami a mentális fejlődést illeti, rengeteg hasznos és haszontalan tudást a fejükbe gyömöszölnek az iskolában, de ettől nem lesznek érett gondolkodásúak – sőt igazság szerint az állami iskolarendszer pont ez ellen hat. Az érzelmi fejlődésük pedig ebben a korszakban tud megbillenni igazán: nagy a nyomás a közösség oldaláról, és ha ehhez hozzáadódik, hogy a családban sem érzi jól magát, bizony romlanak az esélyei a boldogulásra. Tudnunk kell, hogy mindazok az érzelmek és lelkiállapotok, amelyek őket pici korukban jellemezték, még most is ott vannak bennük, csak nem nyilvánulnak meg már olyan nyíltan. Emlékezzünk vissza, milyenek voltak totyogó és ovis korukban? Miért sírtak, mitől féltek? Könnyen vagy nehezen szoktak be az oviba, bölcsibe? Sok barátjuk volt? Könnyen bekapcsolódtak más gyerekek játékába? Bújósak voltak? Anyához vagy apához szaladtak vigasztalásért? Fontos: arra a szeretetre, simogatásra, bátorítása, amit a gyerekünk kicsi korában kapott – ha kapott – most van csak szüksége igazán. És igenis, hiába hord nagyobb cipőt, mint mi, belül még gyerek, csak nem azt kapja, amire lelkileg – gyerekként – szüksége van. Jó, ha eszünkbe jut, hogy sok konfliktust most nélkülünk kell megoldaniuk, a saját közösségeikben, és erőt és bátorítást ehhez csak otthonról kaphatnak. Hagyjuk a felnőtt átlag elvárásokat, a szemrehányásokat és a bírálatot. Legyen helye a mindennapokban a dicséretnek, sőt minden nap legyen helye dicséretnek. Ismerjük el, hogy csinosan és jó ízléssel öltözködik. Jegyezzük meg, hogy milyen klassz, hogy ilyen szorgalmasan jár edzésre, meg is látszik az alakján! Jegyezzük meg, hogy igazán tiszteljük azért, hogy nap mint nap azt a sok leckét mind képes megtanulni és számot adni a tudásáról az iskolában – pedig sokszor biztosan nehéz megállni, hogy inkább a barátokkal menjen játszani vagy bekapcsolja a tévét. Ha minden nap kap egy –egy bátorító szót, elismerő megjegyzést, hamarosan elkezdi érezni, hogy itt igazán szeretik, a bizalma elmélyül a családja iránt, és ami a legfontosabb: megerősödik az önértékelése, amire nagy szüksége lesz az elkövetkezendő évek folyamán.

Tiszteltjük a gyerekünket?

Szerző: | Már 28, 2018 | gyerekek

Mit is jelent ez? Tiszteljük a gyerekünket? Azt tanították nekünk, hogy tiszteljük az idősebbeket, tiszteljük a szüleinket, a szomszéd nénit, a doktor bácsit – és ha jó gyerekek voltunk, így is csináltuk. Felnőtté válva is vannak, akiket tisztelünk: talán a főnökünket, vagy a Taekwondo edzőnket, esetleg egy jó előadót. De mi az igazság? Eszünkbe jutott már valaha, hogy tiszteljük a gyerekünket?

Sok szülőből kevés válaszolhat őszinte igennel. És ahol igennel tudnak erre válaszolni, ott nem csak elmélet a gyerek felé megnyilvánuló tisztelet, hanem a mindennapok rendszeres gyakorlata. Ennek az eredménye pedig az, hogy az ilyen családokból hiányoznak az éles konfliktusok, a kamaszkori problémák, egyszerűen nyugalom van és szeretet. Ez nálunk is így működik.

A tisztelet azért fontos, mert ezzel azt éreztetjük a másik féllel, hogy nekünk ő nagyon fontos. Számít a véleménye, hogy miről mit gondol, hogy hogyan érez, és hajlandóak vagyunk ezt figyelembe venni, amikor beszélünk vagy cselekszünk. Odafigyelünk, amikor beszél. Igyekszünk átérezni a helyzetét. Érdeklődve hallgatjuk, amit mond, és előnyben részesítjük az ő társaságát, a vele való beszélgetést minden egyéb elfoglaltságunkkal szemben. Csak képzeljük el: megbántottak minket a munkahelyünkön, vagy durván viselkedett velünk egy ismerősünk. Hazaérve odamegyünk a párunkhoz, és szeretnénk elpanaszolni a történteket. Ő éppen tévét néz (a kedvenc sorozatát, vagy meccset) vagy éppen telefonál, vagy a gépen dolgozik, de amikor megjelenünk a szobában, és látja rajtunk, hogy valamit mondani szeretnénk, kikapcsolja a tévét és felénk fordul. Vagy azt mondja a telefonba, hogy „ne haragudjon, később visszahívom”, vagy felnéz a munkájából és azt mondja „figyelek”. Azonnal ránk figyel. Milyen érzés ez? Jólesik? Persze, mondhatod, hogy ilyen nincs, vagy legalábbis nagyon ritka, de gondolj bele, ez jó érzés, fontosnak éreznénk magunkat, tisztelve és szeretve. És ezt az érzést bárkinek megadhatjuk. Hatalmunkban áll, hogy ilyet tegyünk mással, és nem is haszontalanul: ha elkezdjük alkalmazni gyerekünkkel szemben (persze párunkkal szemben is lehet), annak rövid időn belül az lesz az eredménye, hogy gyerekünk őszintén fog nekünk mesélni az életének történéseiről, és odafigyel ránk. És ha egyszer elkezdett odafigyelni, akkor oda fog figyelni arra, hogy első szóra (de legalább másodikra) teljesítse a kéréseinket, és szívesen betesz egy mosást, és szívesen – igen, szívesen! – kipakolja a mosogatógépet, csak ezért, hogy nekünk jót tegyen.

Persze felmerül a kérdés, hogy ez működhet egy nagyobb gyerekkel, de mi van az ovisokkal, vagy a még kisebbekkel? Hát, a jó hír az, hogy bizony velük is működik. Ha sír az ovisom, hogy nem akar oviba menni, és megtehetem, hogy aznap nem viszem be, akkor tegyem meg! Töltsünk együtt egy szép délelőttöt, együtt játszva egy –két órát, vagy sétáljunk, és közben magyarázzuk el, hogy miért fontos, hogy oviba járjon, milyen dolgunk van, amit ez idő alatt kell elvégeznünk. Kérdezzük meg, hogy mit szeret az oviban, és mi volt rossz neki. Hadd meséljen az élményeiről, és értő füllel arra is rájöhetünk, miért nem akar oviba menni (ennek mindig oka van). Már egy pici gyerek is képes megérteni, hogy anyának miért kell az idő, amíg ő oviban van, és általában együttműködőek is lesznek a gyerekek. Ha mégsem, akkor valami olyan gondja van az oviban – vagy az elválással -, amivel ajánlatos foglalkozni, hogy később ne jelentkezzen másfajta problémaként. Ezzel majd a későbbiekben foglalkozunk.

A tisztelet jele tehát, hogyha meghallgatjuk és figyelembe vesszük gyerekünk érzéseit, és ez a gyerek nyelvére lefordítva azt jelenti – legyen bármilyen korosztály – hogy „engem szeretnek, fontos vagyok”. Mivel pedig mi így viselkedünk, idővel ő is így fog viselkedni velünk szemben, és ez hozza meg azt az eredményt, amire sok szülő vágyik: tegye meg, ha néha kérek valamit, és tudjak megbízni benne.

Fontos még egy megjegyzés. A tiszteletről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szigorral és távolságtartással vívhatjuk ki. Ez a hierarchián alapuló tisztelet működik ugyan egy darabig, de hamar összeomolhat. A mai gyerekek érzékenyek, és kicsiként is jól tudják, hogy a szülő mikor nem viselkedik úgy, ahogyan ő azt elvárja a gyerekétől, vagy ahogyan korábban tanította, illetve az egyre erősödő kamaszok is árgus szemekkel figyelik, hogy a szülő mikor hibázik, mikor nem konzekvens a korábbi tanításaival szemben, és ez a hiba bizony rést tud ütni a tisztelet pajzsán, mert a gyerekek számon kérik a szülőn. Lehet, hogy nem szemtől szemben, kimondva, megfogalmazva, de a viselkedésükben mindenképpen megmutatkozik. Viszont, az a fajta tisztelet, amely a mi gyerekünk felé tanúsított odafigyelésünkből, együttérzésünkből alakul ki gyerekünk szívében, az ugyanolyan odafigyelő, együttérző tisztelet lesz, mint amilyet mi adtunk. Ez a tisztelet a szereteten alapul, és enged hibázni, anélkül, hogy a viszonyunk megromlana, mert szeretettel és együttérzéssel minden jóvátehető. Ez a biztos alap a sikeres kamaszkorhoz, és a család későbbi összetartásához. Mindig olyat adjunk, amilyet vissza szeretnénk majd kapni.