Kicsikből nagyok

Szerző: | Már 28, 2018 | tinik

Vajon tényleg gyorsan megnőnek a gyerekek? Hát, méretre igen. Édesanyám mondta régen, amikor szépen felöltözve elé álltam, hogy „olyan hosszú lettél”. És valóban , olyan gyorsan nőnek a gyerekeink, néhány napja még az oviban kötöttem a cipőjüket, ma meg már kis tinédzserek és bizony egyre többet tollászkodnak a tükör előtt. A nagyobbik lányom most akkora cipőt kezd hordani, mint az enyém (na, ilyenkor döbben meg komolyan az anya, hogy úristen, ez a gyerek tényleg nagyon nő…). Már nem kell nekem megkötni a cipőjüket és nem én fürdetem őket este, és amit én veszek ruhát, az nem biztos, hogy megfelel az ízlésüknek, és egyre határozottabb véleményük van a dolgokról, és egyedül mennek biciklizni a barátnőjükkel… Másik oldalról pedig nekünk szülőknek felszabadul egy kis időnk és energiánk, mert már nem igényelnek állandó szoros felügyeletet, és be tudnak segíteni a házimunkában, és ha jól érzik magukat a családban akkor nagyon együttműködőek és megértőek. Na igen, ez a kulcs kérdés, hogy jól érzik-e magukat a családban, és együttműködőek-e? Nálunk ez szerencsére így van, és azt tudom mondani, hogy mindazok a problémák, amiket olvasni-hallani lehet a tinédzser korról – vagy látok ismerősöknél – azok nálunk vagy meg sem jelentek, vagy nagyon könnyen kezelhetőek, és nem billentik ki sem a gyerekeket sem a környezetüket.

Mi kell ehhez? A legfontosabb, amit szem előtt kell tartani, az, hogy hiába nőtt meg a gyerek, ő még nem nagy. Nem felnőtt. Még nem alakult ki teljesen, még nem érett meg a személyisége. Sőt, most fejlődik csak igazán. Kilenc-tíz éves kortól kezdve indul be igazán ez a folyamat, amikor a gyerekünk a saját veleszületett készségeit és a családban tanult leckéket felhasználva elkezdi önállóan megoldani az életének különböző helyzeteit, kezeli emberi kapcsolatait és az iskolában és más közösségekben megjelenő szituációkat. És ez az a korszak, amikor a családi kapcsolatok úgy tűnik, háttérbe szorulnak a közösség formáló erejéhez képest (például ilyen helyzet, amikor az osztálytársai véleménye jobban számít abban, hogy mit vegyen fel, mint a szülőké). Ilyenkor sok olyan dolog történhet, amiről a szülő nem szerez tudomást, és ami nincs jó hatással sem a gyerekre, sem a gyerek-szülő kapcsolatra. A szülők sokszor látják úgy, hogy a gyerekük megnőtt, hiszen valóban nagy lett, tudatosabbnak, határozottabbnak látszik. Ha nagyobb, többet is várunk el tőle. És pont itt szoktuk azt a hibát elkövetni, ami aztán egy lavinát indít el. Valóban, bizonyos területeken többet várhatunk el tőlük: öltözzön fel egyedül, tartsa rendben a szobáját, pakolja ki a mosogatógépet, ha megkérjük. De ennyi. A hiba ott van, ha hozzáállásban, felelősség vállalásban is többet várunk tőle, mint egy gyerektől, és igazából észre sem vesszük, fel sem merül bennünk, hogy ez nem jó. „Miért nem csináltad meg a leckéd, miért kell a szünet utolsó napjának estéjére hagyni? Pedig én hányszor kérdeztelek?” „Nem gondoltad, hogy ha pörgeted azt a pórázt magad körül, akkor előbb-utóbb fejbe fogod verni a húgodat?” „Miért nem figyelsz oda a cuccaidra, mindig ott felejtesz valamit!” „Ne legyél már megsértődve, ennyi idősen már nem így kellene viselkedni.”

És egyébként tényleg nem gondol a leckére az utolsó pillanatig, és nem gondolja át a cselekedetének lehetséges következményeit, és valójában még mindig csak egy dologra tud figyelni igazán. A kisgyerekek ugyanis a jelenben élnek, belemerülnek a pillanatba, és nem gondolkodnak a jövőn, épp ezért nem is tudnak készülni rá. Egy dologra tudnak figyelni, és ha az adott pillanatban az nem az edzőruha összeszedése, akkor bizony a ruha menthetetlenül ott marad. Egy büntetőjog területén készült tanulmány szerint a belátási képességünk is csak 18-20 éves koruk körül alakul ki igazán, így igazából eddig nem is vagyunk képesek tetteink következményeit minden helyzetben előre látni. Tehát fontos, hogy amikor hozzájuk beszélünk, elvárásainkat minden esetben igazítsuk az ő szintjükhöz. A felnőtt elvárásokkal ugyanis nem feltétlenül tudnak lépést tartani a kis tinédzserek, növekedésük mértékét ugyanis nem követi ilyen gyors ütemben érzelmi és mentális fejlődésük. Ami a mentális fejlődést illeti, rengeteg hasznos és haszontalan tudást a fejükbe gyömöszölnek az iskolában, de ettől nem lesznek érett gondolkodásúak – sőt igazság szerint az állami iskolarendszer pont ez ellen hat. Az érzelmi fejlődésük pedig ebben a korszakban tud megbillenni igazán: nagy a nyomás a közösség oldaláról, és ha ehhez hozzáadódik, hogy a családban sem érzi jól magát, bizony romlanak az esélyei a boldogulásra. Tudnunk kell, hogy mindazok az érzelmek és lelkiállapotok, amelyek őket pici korukban jellemezték, még most is ott vannak bennük, csak nem nyilvánulnak meg már olyan nyíltan. Emlékezzünk vissza, milyenek voltak totyogó és ovis korukban? Miért sírtak, mitől féltek? Könnyen vagy nehezen szoktak be az oviba, bölcsibe? Sok barátjuk volt? Könnyen bekapcsolódtak más gyerekek játékába? Bújósak voltak? Anyához vagy apához szaladtak vigasztalásért? Fontos: arra a szeretetre, simogatásra, bátorítása, amit a gyerekünk kicsi korában kapott – ha kapott – most van csak szüksége igazán. És igenis, hiába hord nagyobb cipőt, mint mi, belül még gyerek, csak nem azt kapja, amire lelkileg – gyerekként – szüksége van. Jó, ha eszünkbe jut, hogy sok konfliktust most nélkülünk kell megoldaniuk, a saját közösségeikben, és erőt és bátorítást ehhez csak otthonról kaphatnak. Hagyjuk a felnőtt átlag elvárásokat, a szemrehányásokat és a bírálatot. Legyen helye a mindennapokban a dicséretnek, sőt minden nap legyen helye dicséretnek. Ismerjük el, hogy csinosan és jó ízléssel öltözködik. Jegyezzük meg, hogy milyen klassz, hogy ilyen szorgalmasan jár edzésre, meg is látszik az alakján! Jegyezzük meg, hogy igazán tiszteljük azért, hogy nap mint nap azt a sok leckét mind képes megtanulni és számot adni a tudásáról az iskolában – pedig sokszor biztosan nehéz megállni, hogy inkább a barátokkal menjen játszani vagy bekapcsolja a tévét. Ha minden nap kap egy –egy bátorító szót, elismerő megjegyzést, hamarosan elkezdi érezni, hogy itt igazán szeretik, a bizalma elmélyül a családja iránt, és ami a legfontosabb: megerősödik az önértékelése, amire nagy szüksége lesz az elkövetkezendő évek folyamán.

Szeretetnyelvek – elismerő szavak

Szerző: | Már 23, 2018 | kapcsolatok gyógyítása, párkapcsolat

Vannak, akik kapásból azt mondják, hogy „nem hiszek az ilyenekben”, vagy „hülyeség”, vagy „nincs időm erre”. És érdekes módon pont ezekben a családokban, párkapcsolatokban vannak is állandósult problémák. A helyzet az, hogy az ember a harmonikus párkapcsolatért és családi légkörért meg kell, hogy dolgozzon. Tanulni kell arról, hogy mit és hogyan csináljunk. Minél többet tudunk az emberi viselkedés és tudat jellemzőiről, annál könnyebben oldjuk meg a felmerülő problémákat. Az emberi viselkedés egyik legfőbb mozgatórugója a szeretet. Mindenki keresi a szeretetet és az elfogadást, kivétel nélkül, minden egyes ember.

Aki úgy érzi, hogy szeretik, az tud jókedvű, kedves, magabiztos lenni, egészséges az önértékelése, egyszóval boldog. Ha valaki úgy érzi, hogy nem kap elég szeretetet, az szomorúvá, elkeseredetté, elégedetlenné, durvává válhat, elszigetelődhet. Az a gyermek, aki olyan családban nő fel, ahol őt nem értékelik, nem ismerik el, nem hallgatják meg, nem töltenek vele elég időt, nem tudják, hogy neki mi a fontos, az nem fogja érezni, hogy őt szeretik, és az élményei a felnőttkorát, a felnőttkori kapcsolatait is alapvetően meghatározzák. Mivel a gyerek azt viszi tovább, amit útravalóul kapott, ezért felnőtt korában pont azt a viselkedést fogja alkalmazni, amit a szüleitől, a környezetében lévő felnőttektől látott: és a hibás gondolkodás, viselkedés máris átöröklődött egy újabb párkapcsolatra, egy újabb generációra. Miért fontos ez? Egy kezemen meg tudom számolni azokat az ismerőseimet, akik boldog, kiegyensúlyozott családban nőttek fel. Hányan hordoznak magukban fájó emlékeket, rossz élményeket? Hányan mondhatják el, hogy „igen, apám elismert engem, büszke volt rám”, vagy „mindig éreztem szüleim szeretetét és támogatását”? Tapasztalataim szerint nem túl sokan. Pedig ezt a negatív láncolatot meg lehet szakítani.

Van egy alapszabály. A szeretet tanult viselkedésforma. Várhatunk ugyan arra, hogy mélyen bennünk szunnyad, és majd egyszer csak egy csoda folytán előjön, és akkor megtapasztalhatjuk a szeretet, de ez hiú ábránd. Ha nem tanítottak meg minket gyerekkorunkban a fortélyaira, akkor felnőttkorban kell magunktól megtanulnunk, különben nem leszünk boldogok és pont. Induljunk ki abból, hogy akit szeretünk, annak jót akarunk. Boldognak akarjuk látni. Tudnunk kell, hogy a mi viselkedésünk befolyásolja a párunk, gyerekünk érzéseit, hatással van az ő viselkedésére. Ha tehát boldognak és kiegyensúlyozottnak akarjuk látni, úgy kell viselkednünk, hogy megértse belőle, hogy mi őt szeretjük. Ha megérti, boldoggá válik, és ha nem is tudatosan, de viszonozni fogja ezt a szeretetet.

A témában jártas professzor (Gary Chapman) kutatásai alapján van öt kifejezésmód, amelyen közölni tudjuk a szeretetünket. Ötféle „szeretetnyelv”. Ezek közül minden ember csak egyet vagy kettőt ért, vagyis, csak ezzel az egy vagy kettő kifejezésmód használatával érti meg valójában, hogy őt szeretik. A bonyolult az, hogy általában a pároknak illetve a szülőknek-gyerekeknek nem ugyanaz a szeretetnyelve, így tehát hiába fejezik ki egymásnak a szeretetüket a saját kifejezésmódjukon, a másik mégsem érzi, hogy szeretve van. Ha azonban ismerjük az öt kifejezésmódot, meg tudjuk állapítani mi a saját és a másik szeretetnyelve, és ha így teszünk, akkor rövid időn belül nagy változásokat érhetünk el a kapcsolatainkban. Az öt szeretetnyelv: – elismerő szavak – ajándékozás – szívességek – minőségi idő – testi érintés.

Van olyan ember, aki elismerő szavakból érti meg, hogy őt szeretik. Neki hiába veszünk ajándékokat, hiába töltünk vele sok időt, hiába karoljuk át vagy simogatjuk meg, mindez nem számít annyira, hogy igazán érezze a szeretetünket, hogy tényleg a szívéig hatoljon. A szavakban nagy erő rejlik. Építeni tudunk velük, de sajnos többször rombolunk. Akinek az elismerő szavak a szeretetnyelve, annak szüksége van arra, hogy kimondjuk azokat a pozitív dolgokat, amiket róla gondolunk. Mondjuk ki azt is, ami természetes, vagy amit magától értetődőnek gondolunk. Ha a feleség szeretetnyelve az elismerő szavak, jó, ha a férj rendszeresen megjegyzi: „Csodálatos türelmed van a gyerekekhez. Nagyon jól kezeled őket.” „Nagyon ízlett a leves. Köszönöm, hogy a kedvemért megfőzted.” „Jól nézel ki. Igazán jó ízléssel öltözködsz.” Annak a férfinek, akinek az elismerő szavak a szeretetnyelve, létfontosságú, hogy visszajelzést kapjon a párjától: „Nagyon sokat dolgozol értünk. Köszönöm, hogy így gondoskodsz rólunk.” „Nagyon kedves vagy a gyerekekkel. Jól esik nézni, ahogy foglalkozol velük.” „Tényleg keményen dolgozol. Nagyon jó munkaerő vagy. Lehet rád számítani.” Ezek a mondatok egyszerűek. Azt fogalmazzuk meg, ami amúgy is igaz, amit értékelünk, csak fontos, hogy kimondjuk. Azzal, hogy szóban kifejezzük, megértetjük a másik féllel a szeretetünket, ami pozitív változásokat indít el benne. Ha egy hétig rendszeresen kimondjuk ezeket a mondatokat, már tapasztalhatóak lesznek ezek a változások. Az elismerő szavak nyelvén beszélni azt jelenti, hogy – kifejezzük a másik iránt érzett megbecsülésünket: „Jól esik, hogy vacsorával vársz. Köszönöm.”, – megdicsérjük a teljesítményét: „Friss virág van az asztalon, és harmonikus a lakás. Sokat dolgoztál vele, nagyon értékelem.”, – bátorítjuk őt, erőt vagy bátorságot öntünk belé: „Tudom, hogy te meg tudod csinálni.”, „Ha egyszer valamit elhatározol, te keresztül tudod vinni.”stb. Mindez létfontosságú annak, aki ezt a nyelvet beszéli. És ennek az ellenkezője is igaz: az ilyen embereknél súlyos érzelmi sérüléseket okoz egy udvariatlan mondat, egy dühös megjegyzés (amit nem is gondolunk komolyan), vagy a durva szavak.

A gyerekeknél pedig mindez hatványozottan igaz. A gyerek amúgy is mindent igaznak fogad el, ami egy felnőtt szájából elhangzik, főként, ha az elismerő szavak nyelvét beszéli. Számára a pozitív visszajelzéseink pótolhatatlanok. Így jól vigyázzunk tehát, hogy mit mondunk ki a szánkon gyerekeink előtt. Mivel a gyerekeknek mi alakítjuk az önértékelését, tanuljuk meg: ha azt akarjuk, hogy kiegyensúlyozott, sikeres felnőtt váljon belőlük, jó, ha elkezdjük alkalmazni az elismerő szavak módszerét, minél hamarabb.

A következő cikkeinkben sorra vesszük a szeretetnyelveket, és külön írunk a gyerekek szeretetnyelvéről. Addig is kérdés azonban, hogy vajon kinek mi a szeretetnyelve? Ezt úgy deríthetjük ki, hogy megnézzük, megfigyeljük a másik viselkedését, szavait. Megsimogat, ha elmegy mellettünk? Fontos neki a testi érintés, lehet, hogy ez a szeretetnyelve. Dicsérni szokott minket? Az elismerő szavak nyelvét beszélheti. Tehát, az, ahogy viselkedik, ahogy beszél, az enged következtetni arra, hogy melyik nyelvet beszéli. De van egy másik módszer is: mostantól kezdve egy hétig alkalmazzuk az elismerő szavak nyelvét, egészen addig, amíg a következő cikk meg nem jelenik. Minden nap, naponta háromszor. Aztán majd a következő nyelvet, és utána a következőt. A visszajelzésekből meg fogjuk tudni a választ. Aki pedig addig is többet szeretne tudni, annak szeretettel ajánlom Gary Chapman könyveit…